Mindenkinek felírnék egy coachingot receptre!

Első olvasásra igencsak meredeknek tűnhet a fenti kijelentésem, de ígérem, hogy mire a végére érsz az irományomnak Kedves Olvasónk, megérted majd, hogy miért is gondolom így. 

Ugorjunk vissza az időben egészen tavaly novemberig, amikor is Bóna Péter - aki nem ismerné Őt, a Com-Forth Kft. egyik szíve-lelke és ügyvezetője – körbeírt a csapatnak, hogy szüksége lenne némi gyakorlásra a folyamatban lévő coach képzéséhez, és várja szeretettel az önként jelentkezőket. Korábban már megosztotta velünk a hírt, hogy elkezdett ebbe az irányba is orientálódni, így nem ért meglepetésként a felhívás. Direkt visszanéztem most a leveleim és látom, egy percig sem tétováztam, rögtön írtam Neki, hogy engem érdekel a dolog, vágjunk bele. 

Aztán jött egy felismerés: egyébként tudom én, hogy mire vállalkoztam?  

Nyilván a coaching kifejezés eredeti jelentését ismertem, valamint az is feltűnt, hogy az utóbb időben egyre több ismerős és ismeretlen bontogatja különböző területeken (life, business) coachként a szárnyait.  „Gugli” barátom segítségével is igen hamar találtam bőségesen szakirodalmat a témában, de a gyakorlatban még mindig nem állt össze a kép, hogy miről és hogyan fogunk beszélgetni. Előzetesen annyit tudtam, hogy ez egyfajta mellérendelő viszony a coach és coachee (ügyfél) között és mielőtt elkezdünk bármit is boncolgatni egy úgynevezett coaching szerződésben fektetjük le a kereteket, utána pedig egy általam behozott probléma kerül terítékre, és közös erővel dolgozunk a megoldásán.

Ez így jól hangzik, nem? Csapassuk! 

… és most jön a csavar: ezen a ponton véget is érhetett volna a történet, ugyanis viszonylag hamar, a bevezető alkalom után kiderült, hogy munkatársat/beosztottat nem szerencsés coacholni, így én egyelőre kiestem az ideális alanyok közül. 

Viszont nem maradtam sokáig parlagon, ugyanis Peti egy nagyon szuper csapatban tanult a Legacynál, és nyugodt szívvel ajánlott az egyik osztálytársának, hogy gyakoroljon Velem.

Az új coach jelöltemmel az idei év elejére csúszott át az első találkozónk, így volt időm átgondolni, hogy miről legyen szó. Bevallom hősiesen, első blikkre nem jutott eszembe semmi komoly, sőt komolytalan sem.  Tényleg ennyire patent lenne minden, hogy nem tudok egyetlen épkézláb témát sem felmutatni? Kötve hiszem. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor beteg vagyok, elvonszolom magam az orvosig, és mielőtt megvizsgálna, hirtelen jobban leszek, és elszégyellem magam, hogy miért Velem és az elhanyagolható kis tüdőgyulladásommal kell foglalkoznia, amikor a többi betegnek nyilván sokkal súlyosabb gondja van. 

Immáron egy fél év távlatából visszatekintve nem is láthattam volna rosszabbul ezt az egészet. 

Hiba volt óriási, mindenképp világmegváltó dolgokban gondolkozni, azóta már tudom, hogy sokszor elég a kis(ebbnek tűnő) feszültségeket, akadályokat elővenni és ezeknek a megoldásával is jóval előrébb vagyunk, mint ahonnan indultunk. Különben is kár prekoncepciókat gyártani, mert relatív, hogy kinek, mi számít nagynak.  

Elkezdtünk tehát kéthetente gyakorló üléseket tartani, kezdetben személyesen, egy mindkettőnk munkahelyéhez közeli kávézóban – úgy tapasztaltam és beszéltük is, hogy szerencsésebb a semleges helyszín, hogy egyik fél se érezze feszélyezve magát -, később pedig a kialakult járványügyi helyzethez alkalmazkodva online folytattuk a diskurzust. 

Ez egy vidám történtet, így gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy rögtön megvolt a kölcsönös szimpátia, ami alappillére a sikeres együttműködésnek, és ennek hála, a szokásos 6-8 alkalom letelte után is folytatjuk a közös munkát. 

A kezdeti aggályaim is - hogy nem tudok semmi érdemleges megoldandó kérdést prezentálni -, rögtön tovaszálltak, és mintha egy csapot nyitottak volna meg bennem, folyamatosan jöttek elő az újabb és újabb gondolatok. Ez a mai napig nem változott, mindig előbukkan egy-egy csontváz a szekrényből.

Érdekes és tanulságos is lehetne akár, de nem célom ezzel az írással „kiteregetni a szennyesem”, csupán összegyűjtöttem a 3 legfontosabb dolgot, amit megtanultam, mióta belevágtam az önfejlesztésbe.

TUDATOSSÁG – Valahol máshol állhattam sorba, amikor a kitartást osztogatták, mert eddigi életem során sokszor vettem volna hasznát, ha több van, de sajnos viszonylag kevés jutott belőle. Általában hatalmas lelkesedéssel vetem bele magam a legkülönfélébb dolgokba, hogy aztán „nagyobb a füstje, mint a lángja” alapon többnyire kialudjon a szikra.  Az elmúlt fél év során rengetegszer került elő ez a téma, és eleinte egy huncut ördögi körnek éreztem, amiből lehetetlenség kikecmeregnem. Viszont a megfelelő, szerintem tökéletes kérdéseknek hála - amiket a foglalkozások során kaptam -, én magam találtam meg a választ, hogy mi okozza bennem ezeket a kampányszerű megmozdulásokat. Azóta rengeteget fejlődtem ezen a téren, tudatosan figyelek önmagamra, képes vagyok előre tervezni (én, a világ egyik legspontánabb embere - a szerk.), és amire nagyon büszke vagyok az az, hogy senki, a coachom sem mondta meg helyettem, hogy mit és hogyan csináljak, tényleg én jöttem rá.  Ez nagyon fontos: mindig nálam az irányítás, ha valami már nem komfortos, akkor szólok, és nem firtatjuk. 

KELL AZ ÉNIDŐ – Őszintén, mikor foglalkoztál magaddal utoljára? Csak és kizárólag a Te saját problémáiddal. Emlékszel rá? Nos, én nem tudtam volna megmondani, viszont rájöttem, hogy nincs annál fontosabb, mint hogy az ember elegendő figyelmet fordítson a  személyes fejlődésére, céljaira, reakcióira. Sokszor hangzott el a kérdés, hogy “Évi, ettől Te most hogy érzed magad?”  Már az nagy segítség, ha az ember lánya megfogalmazza néhanapján ezeket a lelkiállapotokat. Kéthetente egy óra nem a világ, a legszorosabb napi menetrendbe is simán beilleszthető, de hihetetlen mennyire feltölt energiával, amikor sikerül egy  gubancot kibogozni. Ne rohanjunk már ennyire, hogy még magunkra se legyen időnk!

OK-OKOZAT - Ha valaki érdeklődik a tranzakcióanalízis iránt, akkor annak kész Kánaán lehet egy-egy ülés, ugyanis Nálam előkerült néhány ilyen jellegű teszt is, aminek a kiértékelése rendkívül elgondolkodtató és tanulságos volt számomra. Kiderült néhány berögzött szokásomról, hogy pontosan mi is az, és miért alakulhatott ki bennem. Mondok egy másik példát is: csendes coaching a céljaim felsorolásával és rangsorolásával. Viszonylag könnyen összeszedi az ember azt a (jó) pár folyamatban lévő dolgot, ami éppen aktuálisan foglalkoztatja, még a sorrend megállapítása sem okoz különösebb fejtörést (egy adott metódust használtunk ehhez). A feketeleves akkor jön, ha kiderül, abszolút feleslegesen pörögsz ezerfelé, miközben egyik sem halad, csak energiavámpírok ezek a taszkok. Ilyenkor érdemes átgondolni és a valóban fontos feladatokra összpontosítani az erőforrásokat.

Millió és egy érvet tudnék még felsorolni a coaching mellett, annyi “AHA” élmény ért az utóbbi időben, sőt, pozitív visszajelzéseket is kaptam már, de úgy érzem, hogy egy cukormázas, lilaködös, ferde képet alakítanék ki a fejekben erről az egészről. Ahhoz, hogy ennyi mindent kihozzak az elmúlt fél évben tapasztaltakból, nekem is nyitottnak kellett lennem. Akarnom kellett a változást és a fejlődést. Belementem a “mi lenne, ha….”, “próbáld ki játszásiból…” dolgokba és láss csodát, működtek. 

… de ugye, most már érted, hogy miért írnék fel mindenkinek egy coachingot receptre?