A minap megkeresett az egyik multinacionális partnerünktől egy ott dolgozó, egyébként komoly szakmai tapasztalattal rendelkező mérnök kolléga azzal a kéréssel, hogy megmutatnám-e neki, hogyan lehet/kell a telephelyen üzemelő SCADA rendszerünket bővíteni egy-egy adatponttal. A kérés indoklása az volt, hogy mindkét félnek egyszerűbb lenne, ha egy ilyen egyszerű feladattal nem lenne szükséges feltétlenül a fejlesztőhöz fordulni, hanem azt házon belül megoldhatnák.
Aki ilyen rendszerek tervezésével / fejlesztésével / üzemeltetésével foglalkozik, az tudja, hogy az ehhez hasonló léptékű bővítések nem a haszonról szólnak. A magam részéről a kérést nemcsak, hogy helyénvalónak, de magától értetődőnek éreztem, így örömmel tettem neki eleget.
A feladat apropóját egyébként az adta, hogy egy módosítás okán négy, fizikailag már létező adatpontot más területhez és más szervezeti egységhez soroltak, így adódott a lehetőség, hogy egyben beszélgessünk is kicsit a rendszerről. Legalábbis innen indult a dolog, a Kolléga bő két órát prognosztizált a munkára…
Bármennyire is “csak egy apróság”, az ember a szokások rabja, így megkértem a Kollégát, hogy az “in medias res” kezdés helyett, legalább formálisan kövessük a megszokott rutint, kezdetnek készítsünk egy provizórikus, jegyzet szintű specifikációt, ahol címszavakban rögzítjük, mi is az igény, a rendszer mely pontjain tervezünk módosítást.
Ezen, röpke negyed órás, két fős, “mérnök a mérnökkel” egyeztetés eredménye is egy A5-ös oldal lett, melyet látva egy mosoly kíséretében jegyeztem meg, hogy azért ez nem két óra lesz. Belevágtunk.
Este hét óra múlt, mire az ilyenkor szokásos gikszerekkel, apró “erre nem gondoltam” kitérőkkel, befejeztük a három szerver és két kliens konfigurálását, beállítottuk a trendeket, létrehoztuk az új képernyőket a SCADA rendszerben. A Kolléga becsületére válik, hogy egész nap igyekezett tartani a lépést, ami nem könnyű, nem elsősorban a feladat bonyolultsága, vagy nehézsége, sokkal inkább annak összetettsége és az adott rendszer használatában való rutin hiányának okán, de estére azért már látszott rajta a fáradtság. Az utolsó “enter” leütését követően hátradőlt a székben és egy sóhaj kíséretében a
“Nem gondoltam volna, hogy ez ennyi munka!”
mondattal zárta a “projektet”.
Ott és akkor az a fajta jóleső elégedettség töltött el, mint amikor az ember egy évek óta húzódó kivitelezést zár le eredményesen. Bár az aznapi munkáért nem kértünk pénzt, mégis úgy gondolom az év egyik legnagyobb hasznot hozó munkáján vagyunk túl.
Minden beruházónak, projekt managernek, vezetőnek de sok esetben még nekünk mérnököknek is el-el kelne egy egy ilyen nap, amely után, azt gondolom, reálisabban és kevesebb beruházói öntudattal kezelnénk egy-egy, a beszállítóink, partnereink által adott árajánlatot és
kevesebbet hangozna el az áralkuk során a “de hisz csak egy adatpont hozzáadásáról van szó!” felkiáltás.
Megjegyzés:
A cikk eredetileg 2018. február 6-án jelent meg, melyet azóta frissítettünk, hogy aktuális legyen.